1 perces néma csend Zsizsi bácsi emlékére...

Szomorú hír rázta meg a magyar kosárlabda világot, 2013.02.13-án elhunyt a legendás játékos, mesteredző Zsíros Tibor. A szerda esti junior városi rangadón 1 percre néma csendbe borult a TÁSI csarnoka.

Junior fiú csapatunk mérkőzött meg a PVSK együttesével. Vezetőedzőjük Németh Károly, aki tanítványa volt Zsizsi bácsinak és második apukájaként tekintett rá, így emlékezik a legendás kosárlabdázóra:

"Elment Zsizsi Bácsi! Nekem félig az Apám volt.

1969-et írtunk. A pesti körfolyosós bérház konyhájának sarkában egy hokedlin ülve kérlelte órákon át Édesanyámat: Anna Asszony – mindig így szólította később is – engedje hozzám a Ganz–MÁVAG-ba a fiát, ígérem, nagy játékost csinálok belőle! A Központi Sportiskola és Haris Ferenc után nem volt könnyű beilleszkedni az új közegbe, a nálam sokkal idősebbek közé! Még nem voltam 17 éves amikor először az NB I.-ben pályára küldött. Persze, egy nálam idősebb, tapasztaltabb és minden bizonnyal jobb játékos kárára. Ügyetlen voltam, lassú, körülményes, de az Öreg – mindenki így hívta, talán látott bennem valamit. Évekkel később, amikor már stabil kezdő ember voltam a csapatban egyszer edzés után jeleztem, beszélni szeretnék vele! Zsizsi Bácsi – kezdtem panaszkodni - én úgy érzem, a többiek nem nagyon szeretnek engem, mert soha nem adnak labdát! Nagyon helyes – mondta az Öreg - igyekezz minél több támadó lepattanót szerezni, abból majd dobhatsz kosarat!

Délelőttönként a MÁVAG Kolónia kistermében gyakoroltunk. Felettünk a Bergendy Együttes és Demjén Ferenc próbált. A zenére azonban nem nagyon tudtunk figyelni. Zsizsi Bácsi az egyik oldalra az „aranykezű bedobókat” – Ujvári Mikit, Galamb Pistát (aki ma már szintén felülről figyel minket) és Gál Janit küldte, akik napi 200 tempót, 100 büntetőt dobtak, átlagban 90% feletti pontossággal – éveken keresztül! A másik palánknál pedig az Öreg kiélte magát, a centereket igyekezett megtanítani arra, amit egykoron Ő tudott, no meg amit a világ kosárlabdájából ellesett. Pokoli volt! Edzés után szerelésben mentünk zuhanyozni, mert rajtunk már előtte is minden tiszta víz volt, így csak meg kellett taposnunk a fürdő kőpadlóján a zoknit, gatyát, mezt, és meg volt a mosás is!

Élőben, én már nem láthattam játszani! Az ifjú titánok hevületével mindig mondtuk: bezzeg az Ő idejükben még mennyivel lassabb volt a játék, röhögtünk a kétkezes távoli dobásokon vagy az alulról két kézzel elemelt büntetőkön. De, amikor megnéztük az 1955-ös Európa Bajnokság döntőjéről készült filmet – mindenki torkán akadt a szó, mert megéreztük milyen hangulat volt azon a meccsen a Népstadionban – több tízezer néző előtt! Az ominózus döntő meccsen az Öreg dobta a legtöbb pontot a Szovjetuniónak.

Később, olykor-olykor edzésen Ő is beállt közénk. Sokszor nevettünk rajta. Ma már – őszülő szakállal - én is tudom, milyen az, amikor az idegpályákon ugyanúgy fut végig az ingerület mint egykoron, de a mozgató rendszer már nem képes megcsinálni a mozdulatot. Dobóversenyre azonban nem volt szabad kiállni ellene, mert az eleve elveszett próbálkozás volt. Nem tudott már felugrani – zsákolni talán fénykorában sem tudott – de mi, Kalmár Peti és jómagam, akiknek sokszor könyékig ért a gyűrűbe a kezünk, és a kis kocka felső sarkára bármikor képesek voltunk helyből két lábról felugorva rátenyerelni, esélyünk sem volt pozíciót fogni ellene vagy center poszton egy-egyben megverni Őt!

1978 decemberében egy edzés után szólt, hogy beszélni akar velem. Közel jött hozzám, nagyon közel, az orrunk szinte összeért. Mindannyian tudtuk, ezt a trükköt akkor alkalmazza, ha nagyon fontos dolgot akar közölni! Féltem is kicsit! Tíz centiről égszínkék szemeivel rám nézett és azt mondta: Fiam, holnap nagy elismerésben lesz részed! Rászolgáltál, megérdemled, de ne hidd, hogy nem kell még nagyon sokat tanulnod, dolgoznod. Téged választottak az „Év Játékosának 1978-ban Magyarországon! Csak valami elfojtott köszönömöt dörmögtem – most sem tudnék mást – de amikor hazaértem és Édesanyám a vacsorát melegítette a konyhában, odaszóltam: Mama! Azt hiszem az Öreg betartotta az ígéretét, amit itt a hokedlin tett!

Délután, éppen meccsre indultam, amikor a neten olvastam a szomorú hírt. Junior fiaim játszottak a városi rivális ellen, akiknek egy volt játékostársam, szintén az Ő tanítványa volt az egyik edzőjük. Tőlem tudta meg. Számítanunk kellett rá, de mégis elfogadhatatlan, hogy ezentúl - nincs, csak volt! Bementem az öltözőbe figyelmet kértem. Elmondtam a fiúknak, hogy nagyon rossz hírt kaptam, és kértem, hogy mindenki igyekezzen tudása legjavát adni, mert én ezúttal nem biztos, hogy segíteni tudom a csapatot. Valószínűleg játékosaim is átérezték most valami nagyon rendkívüli történhetett. Csak közvetlenül a kezdés előtt mondtam meg nekik, hogy a feldobás után egy perces gyász-szünet lesz Zsíros Tibor emlékére. Álltak a játékosok, bírók, szurkolók a technikai személyzet a teremben és annak ellenére, hogy tudtam valószínűleg titkon mindenki engem figyel, nem akartam palástolni lefelé gördülő könnyeimet. Valószínűleg minden más közegben kezelni tudtam volna az érzelmeimet, de egy kosárlabda csarnokban erre nem volt esély, különösen úgy, hogy játékosaim pont olyan idősek, mint én voltam annak idején… A második félidőben kicsit kitisztult a látásom, amikor rájöttem: az Öreg, onnan fentről, már biztosan minket néz! Hiszen, azért ment gyerekmeccsekre is bíráskodni, hogy az ország legtávolabbi szegletében tehetséges játékosokat találjon. Láttam magam előtt, hallottam, ahogy mondja: Karcsika, nem voltak elég hatékonyak a csapdák a letámadásnál, az a 6-os játékos tehetséges, de rá kéne venni, hogy akarjon kosarat dobni…. Nyert a csapatom – nélkülem – 166:29-re! Ezt a győzelmünket Zsíros Tibor emlékének ajánljuk. Ő is ennyivel volt különb bármelyikünknél!

Isten Önnel, Tibi Bácsi!"

Nyugodjék Békében!