Harmadik szezonját tölti már a Nemzeti Kosárlabda Akadémián Moosz Milán, aki saját bevallása szerint abszolút megtalálta a számításait, örül neki, élvezi, hogy itt dolgozhat. Az U13-as és U14-es fiú csapatunkat irányító, a BSC szakedzői diplomáját a Pécsi Tudományegyetemen néhány hete megszerző vezetőedzőnkkel készített interjúnkból kiderül, hogy csak a kosárlabdának él, maximalista, és hogy szeretné kipróbálni magát az NB I-ben is.
– Repülnek az évek, immár a harmadik szezonodat töltöd a Nemzeti Kosárlabda Akadémián. Milyen célokkal érkeztél, és az itt elvégzett eddigi munkád beváltotta-e az előzetesen hozzáfűzött reményeidet?
– Annakidején, amikor idekerültem, úgy gondoltam, hogy ez egy remek fejlődési lehetőség lesz számomra. Nem csak azért, mert sok olyan kiváló szakember dolgozik itt, akiktől rengeteget lehet tanulni, hanem mert kiemelt akadémia lévén itt a legjobb gyerekanyaggal dolgozhatunk. Fontosnak tartom a tömegsportot is, viszont a hobbikosárlabda egyszerűen nem egyezik az én habitusommal. Maximalista vagyok, szeretem a legtöbbet kihozni a gyerekekből, hiszen nekünk ilyen körülmények között nem lehet más a célunk, mint az, hogy élsportolókat neveljünk! Sokan mondják persze az általam edzett korosztályra, hogy „még csak gyerekek”, és ez így is van, ugyanakkor nem gondolom, hogy emiatt ne lehetne kemény, sportolói mentalitásra nevelni a fiúkat. Szeretek sokat követelni, és jó látni, amikor a magasra tett mércét elérik a srácok úgy, hogy közben kilépnek a komfortzónájukból. Összességében azt mondhatom, hogy abszolút megtaláltam a számításaimat, nem csoda, hogy ez már a harmadik szezonom az akadémián.
– Akik ismernek, tudják: nem túlzás kijelenteni, hogy a kosárlabdának élsz. Meddig szeretnél eljutni, milyen karrierrel lennél elégedett, egyáltalán milyen célokat fogalmaztál meg magadnak edzőként?
– Valóban a kosárlabdának élek, tulajdonképpen minden gondolatom ekörül forog. Az akadémián két csapattal, az U13-asokkal és az U14-esekkel dolgozom, valamint van egy felnőtt NB II-es együttesem is az akadémián kívül. Sokan kérdezik, hogy ezt hogy bírom: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindhárom társaság igen motiváló! Az U13 a serdülő korosztályban állja meg a helyét, és csipegeti a győzelmeket az idősebb, fizikálisan jóval előrébb járó csapatokkal szemben. Az U14-es fiúkkal reális cél az országos döntőn az éremért való küzdelem. A legnagyobbakkal pedig szeretnénk szintet lépni és feljutni az NB I. B csoportba. Ha az ember olyan szerencsés, hogy három ilyen csapattal dolgozhat, az plusz energiákat szabadít fel. Személyes célom az utánpótlás kosárlabdában, hogy olyan játékosok kerüljenek a magyar NB I. vérkeringésébe, esetleg még magasabb szintre, akikkel sokat foglalkoztam, akiknek a nevelőedzőjük voltam. Ami engem illet, szeretném az összes korosztályt „kimaxolni”: bár az előző egyesületemnél az összes létező utánpótlás csapatnál dolgozhattam, itt az akadémián is szeretném végigjárni a létrát, immáron profi körülmények, profi kollégák és profi vezetőség támogatásával. Úgy érzem, hogy megkapom a bizalmat, ami nagyon sokat jelent nekem, és minden tudásommal azon vagyok, hogy éljek vele és megháláljam azt. Hosszútávú, nem titkolt célom az, hogy az NB I-ben is kipróbálhassam magam. Ezután olyan komplex képet kaphatok az addigi karrieremről, hogy el tudom majd dönteni, mely korosztálynál éreztem magam a legjobban, hol voltam a leghatékonyabb, nyilván ott ragadnék le. Nagyon szimpatizálok egyébként a 3x3-as sportággal is, ott az U23-as férfi válogatottnál segédedzőként dolgozom.
– Úgy tűnik, fontosnak tartod, hogy jó legyen a kapcsolatod a játékosaiddal.
– Szerintem, ha egy csapaton belül megvan a kémia, az már fél siker. Szeretem, ha a játékosaim nem csak társak, hanem barátok is. Az összes csapatomnál azt érzem, hogy kiváló közösséget sikerült összekovácsolni. Persze a korosztály sajátosságai lévén van, hogy eldugják egymás cipőjét a srácok az öltözőben, vagy olyan szavakat használnak, amiket mi nem akarunk hallani, de ez talán jól is van így. Azt vallom, hogy ha egy edzőnek különösen jó a kapcsolata a játékosokkal, ott valami nem stimmel, azonban ha a játékos érzi magán, hogy fejlődik, akkor utólag belátja, hogy egy jó edző kezei között volt.
– A tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt kollégánk, Bolyos Róbert híres volt arról, hogy a szülőkkel is remek kapcsolatot ápolt, kiváló közösséget épített fel az U14-eseknél, ahol másodedzőként együtt dolgoztál vele. Úgy tűnik, követed a példáját, hasonló úton jársz te is.
– Szeretem, ha egy szülő kíváncsi a gyermeke szereplésére a mérkőzéseken, vagy általában az edzéseken. Mindig nyitott vagyok a kommunikációra, örülök, ha valaki partner a szülő-gyermek-edző háromszög erősítésében, hiszen mindannyiunknak egy a célja: az adott gyermekből tisztességes ember, és ha lehet, jó kosaras legyen!
