Tavaly május végén olyan gyönyörű volt minden. A bajnoki döntőben férfi felnőtt csapatunk, az NKA Pécs legyőzte a PVSK-t, megnyerte a Piros csoportot, ezzel feljutott az élvonalba, a legjobbak közé. A győztes hadvezér pedig Ivica Mavrenski volt, aki mosolygott, ölelte a játékosait, az edzőit – mindenkit a keblére ölelt, mert mindenki nagyon szerette.
Boldog volt. Edzőként ez volt az első aranyérme – a sors kegyetlen, de legalább volt benne annyi, hogy ezt az érzést megadta neki. Ivica, akinek az élete volt a kosárlabda, ezt megérdemelte!
Szerbiában, Nagybecskereken született 1966. március 31-én. Játszott a Vojvodinában, majd a Crvena Zvezdában, amelynek a kezdő irányítója volt, és amellyel bajnoki címet és Szuperkupát is nyert. Később szerepelt még a belgrádi Radnickiben, az FMP-ben, a Hemofarmban, a szkopjei MZT-ben, a Niksicsben, a Lukavacban, valamint kosarazott Magyarországon a Zalaegerszeg színeiben. Kiváló játékos volt, 1983-ban kadett Európa-bajnoki címig vezette a jugoszláv válogatottat – meccsenkénti 18,4 pontos átlagával csapata legjobb pontszerzője volt –, egy évvel később pedig tagja volt annak a junior válogatottnak, amely bronzérmes lett a svédországi Eb-n.
A 2022/2023-as bajnoki évadban kezdte meg a tizenkettedik szezonját Pécsett, a Rátgéber Akadémián, ahonnan akkor sem ment el, amikor nagyon jó helyre csábították. Tavaly elmesélte, hogy napra pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor először Rátgéber László kezébe csapott: 2012. június 10., szombat volt, a híres bezdáni Pikec csárdában halászlevet és harcsapaprikást ettek. És a kosárlabdáról beszélgettek. Mi másról?!
Az edzői pályafutása összeforrt akadémiánkkal. A kemény munkát megkövetelő, szigorú szakember hírében állt, de mindent elmond róla, hogy a játékosai egytől egyig szerették. Elsősorban azért, mert tudták, hogy jó kezekben vannak, nem mellesleg megvoltak a szabályok, az edzéseken kívül pedig tényleg mindenkivel foglalkozott, mindenkire kíváncsi volt. Éreztette, hogy nem csak játékosoknak, edzőkollégáknak tekinti a körülötte lévőket, hanem ők egy igazi családot alkotnak! Az évek, évtizedek során felhalmozott tudást pedig nagyon jó érzékkel adta át másodedzőinek: közülük öten is eljutottak odáig, hogy a magyar korosztályos válogatottak valamelyikénél dolgozhatnak.
Szenzációs ember volt. Olyan tűz, olyan szenvedély, olyan hév jellemezte csapata mérkőzésein, hogy azt csakis irigyelni lehetett tőle. Rajongott a kosárlabdáért, a pályán érezte otthon magát. A templomban, a szentélyben, ahogy fogalmazott az NKA Arénáról.
Drága Ivica! Nagyon köszönjük a Veled töltött éveket, a szívünk tele van csodálatos, felejthetetlen emlékekkel. Ha most megkérdeznéd a Rád oly jellemző csibészes mosollyal, hogy „minden fasza?”, biztosan nemmel válaszolnánk, mert nagyon fájó szívvel búcsúzunk Tőled!
Isten Veled, Ivica!