A kihívással sosem volt baja, de azt nem gondolta, hogy ekkorával fog szembesülni a Nemzeti Kosárlabda Akadémia rendszerének felépítésénél. Három éven keresztül napi tizenhat órákat dolgozott, de megérte: ahogy fogalmaz, most ideálisnak mondható állapotban van az akadémia, már csak csiszolnivalók vannak, és szent meggyőződése, hogy a legjobbak vagyunk! Az öt és fél év után búcsúzó ügyvezetőnkkel, Lukács Anikóval tekintünk vissza a vezetése mellett mögöttünk hagyott időszakra.
Amikor jön egy lehetőség, azzal élni kell. Így van ez a sportban, és így van a mindennapi életben is.
– Annak idején megláttam egy hirdetést, hogy az akadémia ügyvezetőt keres. Aznap éjfél volt a határidő. Gyorsan felhívtam Rátgéber Lászlót, hogy megkérdezzem, mindezt kötelező jelleggel tették-e ki, vagy valóban keresik még a megfelelő személyt. Azt válaszolta, hogy kilencvenkilenc százalékra megvan már az ügyvezető, de azért adjam be az önéletrajzom – elevenítette fel a 2019-ben történteket Lukács Anikó.
Nos, végül az egy százalék lett a „befutó”. Akadémiánk szakmai és stratégiai igazgatója ugyanis úgy döntött, Lukács Anikó kezében lenne a legjobb helyen a karmesteri pálca: „elém tett négy teleírt lapot, ezek a te feladataid, mondta, mától kezdve te csinálod, mint ügyvezető”.
Lukács Anikó nem volt ismeretlen Rátgéber László számára, hiszen a kosárlabdából érkezett: 47-szeres válogatott volt, és évekig a Diósgyőrt erősítette. A nemzeti csapatnál dolgoztak is együtt, ez az öt mérkőzés mély nyomokat hagyott a korábbi kiváló játékosban.
– Hihetetlen volt! A kínai válogatottal játszottunk, s volt egy nagyon magas centerük, a nevére már nem emlékszem. Laci pontos instrukciókat adott nekem: kijössz a blokkból, csinál majd rajtad egy támadót; a következő támadásból bedobsz egy hármast, aztán még egyet, utána azonban kilép feléd… Minden hajszálpontosan úgy történt, ahogy előre elmondta! Amikor jelentkeztem az ügyvezetői állásra, és végül el is kezdhettem dolgozni az akadémián, úgy voltam vele, a munkámban is ugyanezt szeretném látni, érezni, tapasztalni, mert Rátgéber László nagy valószínűséggel a munkájában is ugyanolyan, amilyen annak idején a pálya szélén volt!
Abban biztos volt, hogy nagy kihívás lesz majd az akadémia rendszerének felépítése, de azt nem gondolta volna, hogy ekkora. Az első három évben napi tizenhat órát dolgozott – gyakran megesett, hogy éjjel kettőkor kopogtak az irodája ajtaján, jelezve, aludni kellene, mert lassan világosodik…
– Az akadémia addig is szuper dolog volt, csak sokkal kisebb. Tudtam, hogy mit kell felépíteni, és azzal is tisztában voltam, hogy mi kell ahhoz, hogy minden megfelelően működjön: rengeteg törvényt, kormányrendeletet, szabályzatot olvastam át, tanulmányoztam. Ilyen akadémia, mint a miénk, 2019-ben három darab volt: egy a labdarúgásban, egy a kézilabdában, és mi a kosárlabdában. A sportágunkban senki más nem volt, mi voltunk a minta, a pilot, az első projekt, amelyből kiderül, hogy ez tud-e működni. Az évek során a tapasztalatainknak, valamint a jelenleg a Honvédelmi Minisztériumban dolgozó szakemberek hatalmas tudásának, elhivatottságának köszönhetően épült fel a kosárlabdában is a sportakadémiai rendszer! Az első dolog, amire nagyon büszkék lehettünk, az volt, amikor sportakadémiaként akkreditáltuk magunkat. Ekkor voltak a tizenhat órák… Több mint ezer oldalnyi anyagot adtunk be 2019-ben ezzel kapcsolatban. A sportakadémiai rendszer 2020-ban el is indult el, a következő évben pedig már módszertani központ lettünk. Ezek nagy dolgok!
Ahhoz, hogy egy rendszert felépítsen valaki (ami egy külön tudomány), szüksége van elképzelésre, vízióra! Itt ez is adott volt: „Az elején arra kértem a Lacit, hogy részt vehessek a sportszakmának tartott értekezletein. Kellettek nekem az ott elhangzott mondatai, gondolatai, amiket aztán „lefordítottam” magamnak, és annak megfelelően igyekeztem építeni az akadémiát. Gyűjtöttem az inspirációt. Nem keveset kaptam.”
Ennek is köszönhetően most már nagyon büszkén tekint vissza az elmúlt öt és fél évre – és büszkén néz körül az irodájában, az asztalon, a falon ugyanis sok minden jelzi, hogy mennyi minden történt ebben az időszakban, milyen fejlődésen ment át a rendszer.
– Nem volt például NB I-es férfi csapatunk. Indultunk a Zöld, majd a Piros csoportban, utóbbit megnyertük, most pedig ott tartunk, hogy az A csoportban, vagyis az élvonalban hatodikak lettünk. A női csapatunk nem feltétlenül kapcsolódott az akadémiához, mára ez is jelentősen megváltozott. Tizenkét aranyérmet szereztünk az utánpótlásban! Ott van például az első, emlékszem, micsoda őrjöngés volt, az egész akadémia itt volt az éjszaka, az étteremben fogadtuk a kadett fiúkat, most is könnybe lábad a szemem. Hihetetlen volt! Sportolóként tudtam, mit jelent ez! Amikor azonban láttam, mit élnek át azok az első aranyérem kapcsán, akik évek óta itt dolgoznak, mint például Csák Magdi, akkor még jobban átéreztem ezt az egészet, és még inkább értékeltem, hogy szolgálhatom a sportszakmát. Hiszen ezért vagyok itt.
Egy sportoló mindent el fog követni annak érdekében, hogy valamennyi skilljében a maximumot hozza, és folyamatosan képezze magát, állítja. Ennek ő is nagy hasznát vette a pécsi évek során: „Én ilyen vagyok: neki a falnak, átvágjuk magunkat rajta, nincs akadály! Ezt csak így lehet! Sokat köszönhetek annak, hogy sportoló voltam. Lacinál semmi más nincs, csak az első hely! Szóval ezt az akadémiát csak úgy építhettük fel, hogy a legjobb legyen!”
Meg van róla győződve, hogy a célt elértük. Olyan állapotban adhatja most át az akadémiát, ami ideálisnak mondható, most már csak csiszolnivalók vannak hátra. Minden szervezeti egység tudja a dolgát, megnyugtató a működés, mindenkinek megvan a feladata.
– Mérhetetlen hálát érzek a Laci iránt az itt töltött időszakkal kapcsolatban! Szinte vadidegennek adott lehetőséget. Hihetetlen erő, magabiztosság van benne. Bár korábban is jó helyeken dolgoztam, élveztem a munkámat, ez egy totálisan más dimenzió volt. A munkatársaim segítőkészsége, munkabírása hihetetlen, ilyennel máshol nem találkoztam! Itt teljesen természetes, hogy ha feladat van, akkor megyünk előre. Nem véletlen, hogy az érzés, amiért idejöttem, az egyszer csak, számtalan átdolgozott éjszaka után, előbukkant: nincs lehetetlen! Csak egyféleképpen alakulhat minden, úgy, hogy győzelem a vége, bármiről is van szó. Menni kell, megoldást keresni, stratégiát építeni. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy szent meggyőződésem, a legeslegjobbak vagyunk! Ezt őszintén így gondolom, nem megbántva senkit. A tudomány mögöttünk van, a lehetőségek adottak, hihetetlenek a körülmények, és van egy olyan ember az akadémia élén, aki utat tud mutatni. Minden reggel úgy ébredhettem, hogy nincs nálunk jobb. Nekem ez a munka volt az i-re pont, ez mindennek a legteteje!
